dr. Kálmán Viktor: Kalóz
– Apa!
– Mondd.
– Nőnapot ünnepeltünk a suliban.
– Igen, ma nőnap volt. Hogy sikerült?
– Tőlem senki sem fogadta el a virágot.
– Biztos rossz szemmel néztél a lányokra.
– Apa…
– Ne haragudj, csak így tudom elviselni ezt az egészet. Nekem is fáj nagyon.
– Azért legalább a Lilla elfogadhatta volna.
– Pont a Lilla? Az ő apukája vezette…
– Tudom! De a Lilla akkor is tetszik.
– Több virág volt, mint amennyi lány, ezért nem tudtad odaadni senkinek a tiédet.
– Nem kell ez a duma, apa, tudom jól, mi az igazság.
– Tulipán volt? Piros, vagy sárga?
– Nálam piros. Aztán visszaadtam a tanárnőnek.
– Ha már senki nem fogadta el…
– Főleg a Lilla.
– Főleg.
– Apa.
– Mondd.
– Tudom, még messze van, de a következő farsangon kalóz szeretnék lenni.
– Majdnem egy év múlva lesz. Hogy jutott eszedbe?
– Szerinted?
– Ne…
– A Lilla miatt.
– Ne, kérlek…
– Hátha tetszenék neki. És milyen praktikus lenne! A féllábú és félszemű kalóz! Még jelmez sem kell! Igaz, a tolószék kicsit ciki lesz… Apa, miért sírsz?
Zsámboki Réka: Költészeti elixír
Sok idő telt el, hogy nem írtam semmit
és Apu a családi ebéd után mindig kérdezte,
hogy van-e új valami új versem,
amit hallgathatna a kávé mellett.
Ilyenkor lesütöttem a szemem
és mikor felnéztem rá, láttam az arcán,
ahogy elmélyül egy újabb ránc.
Hónapok teltek el így
és Apunak kiújult a sérve,
visszatért a lumbágója,
nehezen mozgott, bottal járt
és mikor kijelentettem,
hogy alkotói válságban vagyok
elkapta az influenzát is.
A kivizsgálások szerint
nincs komolyabb elváltozás,
fény derült némi verselégtelenségre,
a szíve rendben, de akad egy kis rímzörej,
csontozata kiváló, de kimutatható
a korral járó szóritkulás,
laboreredménye is remek, leszámítva
a krónikus költemény hiányt.Legalábbis én így értettem a diagnózist,
mert amikor megjelent egy versem,
Apu a vasárnapi ebédnél
könnyedén odaszaladt hozzám,
nem kellett a bot sem, szemei
ragyogtak, elmúlt az orrdugulása,
szorosan átölelt, megpuszilt,
és én akkor már tudtam,
hogy írnom kell mindenáron.
Palotai Péter: Egy szál rózsa
A ballagáson mindennek megvolt a helye: az osztályoknak, a zászlóknak, a székeknek, a hangszóróknak. Annak is, mikor kell a gyerekeknek a szülők felé fordulniuk.
Aztán bemondták a mikrofonba, hogy a végzősök egy szál rózsával köszönik meg édesanyjuknak a törődést.
Vasárnap anyák napja lesz.
Megszólalt Kovács Kati hangja. A diákok elindultak a sorok között. Ki mosolyogva, ki zavartan, ki előre nézve vitte a rózsát.
A fiamat a sorok között láttam meg. Kipirulva jött felém, a rózsát kicsit maga elé tartva.
Amikor odaért, nekem adta.
– Majd kivisszük neki – mondta.
Megöleltük egymást. A címeres nyakkendője félrecsúszott.
Körülöttünk ment tovább az ünnep. Fényképeztek, nevettek, igazgatták a szélben összeakadó, Congratulations feliratú lufikat. A zene még szólt.
Mi ott álltunk egy szál rózsával.
Kora este kivittük a temetőbe.
Ott már nem szólt a zene. Letettük a virágot, és álltunk előtte egy darabig.
Még öltönyben volt.
Józsa Ildikó: Játszani akarok!
Ma nem szaladok, nem sietek, gondolatban felhőket kergetek. Hova bújtál, hol lehetsz? Talán a felhők mögött nevetsz? Hány év telt el, s még hány maradt? A mi sosem volt fogócskázásunkra jut még egy pillanat?
Téged kereslek a napsütésben, a vasárnapi húsleves melegében, a lehulló levelekben, roskadozó álmaim falainak szegletében, tétova perceim miértjében. A csillagok tengerében, múló örömeim torz tükrében.
Hol vagy, hova bújtál, hol lehetsz? Messzebb az út önmagunkon át sem vezet? Mégis tovább megyek, hegyeken, óceánokon át, mélységeken és magasságokon túlra. Nyomdokaidban járnék, újra és újra, de nem tudok. Emlékeimben sincs otthonod, csak egy nyom, egy foszlány, mint egy fáradt utazó néma sziluettje.
Hogy játszunk? Akartad? Akarod-e még?
Hol vagy, hol én nem vagyok? Hol legyek, hogy ott lehessek, ahol most nem vagyok, s mégis egykor veled, hogy megtalálhassalak, s boldogan elkiálthassam végre magam:
Most már megvagy! Te vagy a fogó!
Sose látott, de hőn szeretett édesapám!
Kupovits Annamária: Apatulajdonságok
Miközben az uzsonnát majszolom,
azon gondolkodom,
vajon hányféle apa létezik a világon?
Vannak az öltönyös-nyakkendős apák,
akik későn érnek haza a munkából,
és hétvégén sem érnek rá focizni,
vannak a vicces apák, akik minden társasjátékot ismernek,
és makettet építenek a nappaliban,
vannak a sofőr apák,
akiket sosem látni életnagyságban,
mert nem szállnak ki a kocsiból,
vannak a telefonozó apák,
akik otthon is a számítógép előtt ülnek,
és híreket olvasnak,
vannak a futóversenyre készülő apák, akik minden este a rekortánpályán edzenek,
vannak a kirándulós apák, akik minden madarat és fát ismernek az erdőben,
és van az én apukám,
akiben minden jó apatulajdonság megvan, és azt sem bánom, ha öltöny-nyakkendőben dolgozik,
mert szeret vicces lenni,
néha ugyan telefonál vagy híreket olvas,
de ha eljön értem a suliba,
hazafelé a lehullott gesztenyékkel focizunk a parkban,
elmeséli, melyik fán milyen madár énekel,
és autó nélkül is ő a sofőr, mert a biciklit ő kormányozza.
Kelemen-Nádasdi Ildikó: Sem kifli, sem tej
Hatéves voltam, amikor apám elment – és nem a sarki boltba.
Nem hozott sem kiflit, sem tejet. Nem hagyott hátra levelet, sem magyarázatot.
Aznap délután – emlékszem, szerda volt – a függönyön a ház előtti fenyők árnyéka táncolt, a tévében pedig Frédi és Béni ment, amikor a gyerekkorom hirtelen véget ért.
Anyám arcára ráfagyott a mosoly. A képernyőn Frédi felkiáltott, mert valaki a lábára lépett; a sajgó, piros duzzanat ritmusra lüktetett.
Ott, a tévé előtt ülve azt hittem, a mi sebünk is ilyen: hangos, vicces, és a következő részre nyomtalanul elmúlik.
De az életünk nem egy húszperces rajzfilm volt.
Apám hiánya kezdetben összetört, de ma már nem haragszom rá.
Nem lettem olyan, mint ő.
Amikor a fiam kezét fogom, nem akarok bizonyítani semmit. Csak ott vagyok neki.
Hatéves, mint én akkor. De az ő meséje nem ér véget a tévé előtt.
Barna Ádám: Kötöttpálya
érzek valamit, talán a brokkoli krémleves.
az én gyomrom sem oké, de lefektetem Zsombit, már késő van.
mintha pukkant volna valami…
komolyan?
aha, de menjetek nyugodtan, majd úgyis szólok.
megrepedt?
lehet, de még nincs magzatvíz.
rendben, szólj, ha van valami, gyere, Baba, megyünk aludni.
beszélgetünk még, Apa?
persze, miről szeretnél?
a villamos az úttesten megy?
nem egészen, hanem a sínen.
de a trolibusz az úttesten megy?
igen.
és van áramszedője?
van, mindkettő kötöttpályás.
mi az a kötöttpályás?
Ádi, gyere!
megyek, te próbálj aludni, Baba, Apa megy segíteni Anyának.
Ádiii, gyereee!
megyek!
érzem a fejét.
micsoda?
itt van, érzem.
tényleg ott van… bábát hívtad?
igen, már elindult.
jól van, csak nyugodtan, nagyon jól csinálod, hopp, kint is van a fejecskéje, szia, itt van Apa, hát hangod is van, gyere, Picur, ügyesek vagytok, minden rendben, csak még egy nyomás, és itt vagy, megfogtalak, Isten hozott!
Raffael István: Reggel itt leszek
Özvegy apaként sok nehéz pillanatot megéltem már, de arra az estére gondolva ma is összeszorul a szívem. Blanka akkor nyolcéves volt. Egy komolyabb betegség miatt kórházban kellett maradnia. Este tízig mellette lehettem. Ott ültem az ágya szélén, simogattam a haját, fogtam a kis kezét, és próbáltam erősebbnek látszani, mint amilyen valójában voltam.
Amikor az óra tízet ütött, mennem kellett. Akkor aludt először nélkülem. Láttam a szemében a félelmet. Talán ő is látta az enyémben, csak apaként azt nem mutathattam meg.
Lehajoltam hozzá, és azt mondtam: „Légy bátor, kicsim. Reggel itt leszek, és úgy megölellek, hogy abból egész nap erőt meríthetsz.”
Amikor kiléptem a kórteremből, olyan volt, mintha a szívem egy darabja ott maradt volna mellette. Azon az estén értettem meg igazán, mit jelent apának lenni: néha nem azt, hogy megvédem minden fájdalomtól, hanem azt, hogy megtanítom hinni abban – ha csak egy éjszakára is –, hogy nélkülem is bátor tud lenni.
Koch Márti: Sosem mondtad
Sosem mondtad, hogy jó vagyok. De minden négyesért csúnyán néztél.
Sosem mondtad, hogy szép vagyok. Csak rám szóltál, ha túl rövid, túl hosszú, túl fekete, túl színes volt.
Sosem mondtad, hogy jól csinálom. De minden hibát észrevettél.
Sosem mondtad, hogy féltesz. Csak sok mindent tiltottál.
Sosem mondtad, hogy okos vagyok. De egyszer megütöttél, amikor azt mondtam, nem megyek egyetemre.
Sosem mondtad, hogy büszke vagy rám. De mindenkinek elmesélted, hogy most szerzem a sokadik diplomát és öt nyelven beszélek.
Sosem mondtad, hogy jól döntöttem. De ha úgy döntöttem, ami neked nem tetszett, hónapokig büntettél a hallgatásoddal.
Sosem mondtad, hogy hiányzom. De megbántottalak, ha nem mentem haza.
Sosem mondtad, hogy megbocsátasz. Csak úgy tettünk, mintha meg sem történt volna.
Sosem mondtad, hogy örülsz nekem. De mindig káposztás tésztával vártál.
Sosem mondtad, hogy szeretsz. Nem tudtad, hogyan kell. Én sem tanultam meg.
Egyszer mondtam, hogy szeretlek. De a fejfád néma maradt.
Bulyovszky László: Metamorfózis
Vizsgált alany: Apa
Azonosító: SZL-02
A metamorfózis gyermeke születésekor elérte a csúcspontot. Az átalakulás visszafordíthatatlan. Új érzékszerv alakult ki, melynek kizárólagos funkciója a gyermek rezdüléseinek azonnali észlelése. Minden döntés ennek alárendelve. Mért reakcióidő: 0,01 mp.
Érzelmi receptorok működésében szélsőséges anomália figyelhető meg, különösen a boldogság- és félelemérzet kapcsán.
Ha a gyermek boldog vagy büszke, alany eufórikus állapota műszerek által mérhetetlen intenzitású. Magasabb értékek, mint bármikor az utód születése előtt.
Félelemérzet amplitúdója erősségben szinkronizál a negatív tartományban. Ha gyermeke bánatos vagy sír, mély kötődése okán sokkal magasabbak a fájdalomérzet értékei, mintha saját végtagját vesztené el (nem ellenőrzött adat). A szimbiózis az alany és gyermeke között rendkívül szoros. Nincs ismert körülmény, ami megszakíthatná ezt a kapcsolatot, vagy csökkenthetné a kötődés mélységét.
Eredmények értékelése: Sikeres metamorfózis.
