Képgaléria a lap alján!
Bajnai Zsolt: Apukává tett
Összezárt minket a járvány. Az ovi bezárt, nekem otthoni munkát rendeltek el. Ő a szobájában, én az íróasztalomnál. Néha hívott, de azzal küldtem el, hogy dolgoznom kell.
Nem adta fel. Bosszantott. A sokadik nap már ritkuló kérlelései után nyilallt belém: ilyen egy apa? Hat éve reggeltől estig gürizek, hazudva, hogy értük, hogy mindenük meglegyen, és közben idegen lettem. Nem is ismerem ezt a kisfiút.
Bejöhetek? Meg se vártam a választ. Lekuporodtam a játékai közé. És aztán napról napra, mint a róka meg a kis herceg. Hosszú játékidőink lettek, amik alatt nemcsak egyre közelebb ültünk egymáshoz, de mind többször lett közös a történetünk, és aztán már fél szavakból is értettük a saját meséinket. Elkápráztatott: nem tudtam, milyen okos. Néha talán én is megleptem, mi mindent tudok. Olykor megcirógatott, váratlanul átölelt.
Teltek a napok és azon kaptam magam, hogy ki tudok kapcsolódni, és a munka is jobban megy. De alig vártam az előre megbeszélt játékidőket.
Apukává lettem a járvány alatt.
Borbás Bálint: A hinta
A kislányom, aki eddig csüngött rajtam, először törli le a homlokáról a puszimat. Másszor rohan felém, ám az utolsó pillanatban kitér előlem, és szalad tovább egy random tárgyhoz, amit meglátott. Bumm!
Sok apa átélhette már kétéves „kamaszlányával”, hogy minél több időt, figyelmet fordít a kapcsolatukra, annál inkább nem jó neki semmire sem. Csak Anya, vagy bárki, aki nem Apa. Sebaj, egyszer majd csak eljön a mi időnk is…
Van, hogy előbb, mint gondolnánk. Játszótér kettesben. A meglökött hinta akkor is visszatér hozzánk, ha már nem számítunk rá. (Mint a szeretet!) Bumm! Rohanok, hogy vigasztaljam, közben már készítem magam lélekben, hogy itt egyből Anya kell majd és végig fogjuk üvölteni a hazautat.
Ám ő olyan szorosan ölel magához, mintha el sem akarna engedni többé. Egyből megnyugszik a karjaimban. „Lebuktál, kis barátom!” – gondolom magamban, és egy taknyos zsepis vizes borogatás után (ilyet is csak Apa tud!) önfeledten játszunk tovább sötétedésig. Direkt azért ne alkalmazzátok!
Kopácsi Renáta: Fonatok
Amikor a mama meghalt, bonyolult lett minden. Nem volt többé reggelente senki, aki elvigyen az óvodába.
A hajam fenék alá ért, mert hát szép kislány voltam és mindenki így szerette, azonban sok törődést igényelt.
Apámra hárult a feladat, hogy minden reggel rendbe tegye. Fésülte, és igazán igyekezett, hogy ne tépje, aztán egyenes fonást készített, alul vékony kis gumival. Habár a rakoncátlan kis tincsek kiszabadultak és laza is volt a fonat, de éreztem, hogy minden tudását beleadja és valóban napról-napra ügyesebb lett.
Mikor valamivel nagyobb lettem, már kevésbé szerettem, ha hozzáérnek a hajamhoz, úgy éreztem, csak a nyűg van vele, kértem apámat, hogy vágjuk le, neki is egyszerűbb lett volna, pedig sosem láttam rajta, hogy ez zavarná. Ő kedvesen csak annyit mondott:
– Amíg Te meg nem unod, én minden reggel befonom a hajad.
A hajam 17 éves koromig hosszan maradt.
Faludi Zsolt: Apatár
Ha felnőtt lennék, nyitnék egy apatárat. Olyat, mint a könyvtár a suliban, csak onnan apukákat lehetne kivenni. Megkérném a barátnőimet, néha engedjék át a sajátjukat, én meg kikölcsönözném őket másoknak. Így azokat a gyerekeket is elvinné valaki az állatkertbe, akiknek nincs apukájuk. Vagy meghallgatná a verset, amelyet a karácsonyi ünnepségen mondanak. Vagy tapsolna nekik, amikor a táncversenyen megnyerik az aranyérmet.
De jó volna, ha már most lenne ilyen apatár! Megkérném anyukámat, béreljen ki nekem valakit. Akkor engem is elvinnének az állatkertbe, meghallgatnák a verset, amelyet a karácsonyi ünnepségen mondok, és tapsolnának nekem a táncversenyen.
Anyu soha nem ér rá. Állandóan dolgozik, gyakran hétvégén is. De hiába túlórázik sokat, így is alig jövünk ki a fizetéséből. Mindig késő este ér haza, csak sóhajt egy nagyot, és azt mondja, olyan jó lenne eljönni velem az állatkertbe, meghallgatni a verset, amelyet a karácsonyi ünnepségen mondok, és tapsolni nekem a táncversenyen.
Zsámboki Réka: Apu keze
Apu keze
az éjjeli műszak után,
reggel copfba gumizza a hajam,
szendvicseket csinál a zsúromra,
piros aranyból mosolygós arcot rajzol rá.
Apu keze sebtapasz a bibin,
borogatás a lázas homlokon.
Apu keze fegyelmez is,
kevélyen rázza délceg mutatóujját,
így kormányoz és
sosem veszíti el az irányt.
Karmesterként indítja el
kedvenc Elvis-számát
és ritmusra simogatja a levegőt.
Apu keze csokit varázsol a fülem mögül
és zsebpénzt a zsebembe.
Apu keze gyengéd, de tud erős is lenni,
bárkit megpofozna, aki bánt,
de a keze nem szorul ökölbe,
akkor sem, ha a szíve igen.
Apu keze dolgozik, tálcákat visz,
elegánsan pezsgőt tölt a
vendégeknek kristálypohárba,
hétvégén meg talicskát tol és téglát rak.
Apu keze megadja a kezdő lökést,
de később fékez is.
Apu keze esténként anyu ölében pihen
vagy masszírozza fájó hátát.
Apu keze néha már elfárad,
mert benne egy egész világ,
egy család, amit a tenyerén hordoz.
Összefont ujjainak templomában
időzik múlt, jelen és jövő.
Apu két keze szavak nélküli imádság.
Gortva Nikolett: Hócsata
Egész délután havazott, így estére mindent vastagon beborított a friss hó. Én vacsora után gondoltam, kimegyek egy kicsit kiszellőztetni a fejem. Nehéz heteket éltem át, az új iskola megviselt, minden hiányzott, amit szerettem és most hátrahagytam.
Csak álltam odakint bánatosan, mikor nyílt az ajtó és apa lépett mellém. Rágyújtott egy cigarettára, ahogy szokott, és se én nem szóltam, se ő. Csak néztük hol a havas tájat, hol a csillagokat. Aztán elnyomta a csikket és befelé indult. Bántott, hogy nem is próbál vigasztalni, csak így itt hagy.
Már épp készültem ismét fejest ugrani az önsajnálatba, mikor eltalált egy hógolyó. Hátrafordultam, és apa állt ott vigyorogva, én meg rögtön visszadobtam, s már menekültem is előle nevetve, a puha hóban. Heves hócsatát vívtunk, és csak akkor hagytuk abba, mikor már teljesen átfagytunk.
Befelé sétálva arra gondoltam, szerencsés vagyok, hogy az apukám soha nem hagy magamra. Még akkor sem, ha így súlyos vereséget szenved a hócsatában.
Sőnfeld Mátyás: Ügyes volt ma Apa?
Janka csak fecseg, ugrabugrál, közben gondosan szorítja Zödönt, aki állítólag tökéletes párnaplüss, mert jó illata van. Én pedig izgulok. Nagyon. Rengetegszer tartottam már hangszerbemutatót, de most komoly a tét: a kicsi lányom óvodájába hívtak. Ezerrel készültem: lesz hangszerosztás, gitár, ének, rezgős kísérlet, vicces mondóka, öko-hangszerek… jaj, ugye tetszik majd neki…?
Megérkezünk, kabát le, váltócipő, most nem búcsúzkodunk, mert hát tudod, apa, a tornateremben úgyis ott leszel. Előkészülök. Jönnek. Lelkesen integet, leül. Na, csapjunk bele!
Jól sikerült, végig mosolygott. Hosszan kifújom a levegőt, majd integetek a távozó csoportoknak, közben Janka odaszalad, megöleljük egymást, aztán futás, mert jön az ebéd. Hát ez is eljött. A lányom ovijában zenéltem. Mindennapos és fantasztikus egyszerre.
Este anya kérdi: „Ügyes volt ma Apa?” „Igen.” Előtör belőlem a szakmai kíváncsiság: „És melyik része volt a legeslegjobb?” Janka gondolkodás nélkül válaszol: „Amikor megöleltél.”
Ódor Fanna: Fogóreflex
– Apuka, mit szeretne? – kérdezte a nővérke a férfit.
– Látni a kislányomat.
– Mindjárt hazavihetik, jöjjön.
Az apuka felvette a kisbabát, lágyan csókot lehelt a pici fejecskére, beszívta a babaillatot, és az intelmekkel – miszerint nem fogdossuk az újszülöttek kezét – mit sem törődve, ujját nyújtotta a kicsi kéz felé. A csöppnyi ököl azonnal körülfonta.
Amikor a kislány járni tanult, ugyanúgy nyújtotta neki az ujját, és a lány abba kapaszkodott.
Így ment első nap az óvodába, és így kapta később a szurit is.
Az esküvőn is így vezette be az édesapja.
***
– Apuka, mit szeretne? – kérdezte évtizedekkel később a veje.
– Látni a kislányomat.
– Mindjárt szólok neki – azzal kiment a kórteremből.
A lánya belépett, gyengéden megcsókolta az izzadt homlokot, beszívta az apaillatot, és az intelmekkel – miszerint nem fogdossuk a haldoklók kezét – mit sem törődve, ujját nyújtotta az idős férfi felé. A ráncos kéz azonnal körülfonta.
Kisné Forrai Zita: Sárkányos
Halló, Apa? Figyelj, mesélek neked valami fontosat. Megint sárkányosat álmodtam. Nagy piros sárkány. Le kell hajtani a fejét az ajtóban, a hosszú farkával a szekrényt csapkodja, mert nem tud az ágyam felé fordulni. Nekem csak gyerekkardom van. Amikor apuka leszek, majd lesz nagy kardom. A tortázásnál azt kívántam, hogy bárcsak meghallanád! Meghallottad?
Nem baj, hogy nincs kardod, manapság nem úgy van, mint a lovagoknál, tudom. Mégis, ha bejönnél, a sárkány eltűnne, mert te apuka vagy. Tudom, hogy nem tudsz bejönni, mert elköltöztél a nagy kibabrálás után.
Olyan üres a széked a konyhában. Nincs mit tenni, holnap a napköziben majd beállok kiabálni a többiekkel. Nekik is van sárkány a szobájukban és az anyukák nem látják. Együtt hangosabbak leszünk, mint az összes szobai sárkány, de a legjobban azt kívánom, hogy gyere haza!
Nagy-Szakmáry Attila: Anya ás Apa tizenkétszer
Anya: Nem köhögött az éjjel. Jól aludt.
Apa: Nem köhögött az éjjel. Jól aludtam.
Anya: Ha az első vonattal megy, felkelek vele.
Apa: Ha az utolsó vonattal jön, kimegyek érte.
Anya: Sapka, kesztyű, sál?
Apa: Zászló, mez, sál?
Anya: Ne hagyd!
Apa: Hagyd!
Anya: Aki éjjel legény…
Apa: … az nappal alszik.
Anya: Ezt még meg kell beszélnem apáddal.
Apa: Anyád mit mondott?
Anya: Jutalom.
Apa: Utalom.
Anya: Mi ez a bor? El ne vidd!
Apa: Mi ez a lőré? Vidd inkább ezt!
Anya: A szeme az enyém.
Apa: Az álla az enyém.
Anya: A szeme se áll jól.
Apa: A szeme az enyém.
Anya: A te fiad.
Apa: Az én fiam.
Anya: „Bizony, az ÚR ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.”
Apa: „Mint a hős kezében a nyilak, olyanok a serdülő ifjak. Boldog az az ember, aki ilyenekkel tölti meg a tegzét…”
